...és talán jövő héten meg is jelenik a könyv. Gondolom.

Ahogy lépésről lépésre közeledett végzetéhez, úgy jutottak eszébe élete szebbnél szebb emlékei: édesanyja, ahogy a kis hercegre mosolyog… Elel, amint szenvedélyesen csókolózik vele a Kagylóvári könyvtárban… A tömeg, mely a palota erkélye alatt egy sellőként kántálja: „megbocsátunk neked!”… Ariel, amint először nyújtja apja felé aprócska, párnás ujjait…

Nem! – korholta magát. Nem merenghet a múlt boldog percein, mert ezek csak visszatartják attól, amit tennie kell. Első Azaész, Második Atlantisz királya bátran fog meghalni – a népéért és a hazájáért. Ez a legtöbb, amit egy király megtehet.

 – …Nekem Atlantisz kell, Azaész. A jogos örökségem. És te nekem fogod adni.

– Te azt csak hiszed.

– Ó, igen? – kérdezte kihívóan Árkádia, amint Mary megjelent az ajtóban a kis Ariellel. – Szerintem van tárgyalási alapom, Azaész, drágám. Ja, és hogy el ne felejtsem, ez még mindig nem minden!

– Mit akarsz még? – nyelt egyet a férfi, ahogy tekintete találkozott kislánya rémülettől tágra nyílt szemével.

– Csak egy apróságot – válaszolt a királynő, és két karját úgy keresztezte maga előtt, mintha egy csecsemőt ringatna. – A szó szoros értelmében, Azaész. Egy apróságot.

 – Most! – nyögte Patrik, amikor érezte, hogy a kődarab megemelkedik, és az asszony már ráncigálta is kifelé a férjét. Még egy kicsit, még egy kicsit...

A feje fölött megremegett a fal még le nem omlott része.

– Gyerünk, vagy ránk dől az egész!

– Megvan! – kiáltott a nő, és a lábánál fogva olyan messzire húzta a férjét, amennyire csak tudta. – Gyere onnan, kölyök, vagy rád omlik!

De Patrik már tudta, hogy hiába. Az egész romot megbolygatták ezzel az életmentő-akcióval, a rom pedig azzal fizet meg a háborgatásért, hogy egyiküket maga alá temeti.