Atlantisz tízezer éve még virágzó birodalom volt, és technológiailag évezredekkel az emberiség többi része előtt járt. A birodalom tündöklésére azonban árnyékot vetett a rabszolgaság intézménye. Néhány ezer évvel korábban ugyanis tündérek érkeztek a szigetre, akik kivívták az akkori, komoly varázshatalommal rendelkező uralkodó haragját. Ez a király úgy határozott: mágikus úton megfosztja a betolakodókat varázserejüktől, repülési képességüktől, és rabszolgává teszi őket.

Ahogy múltak az évezredek, az atlantiszi királyok apáról fiúra öröklődő varázsereje gyengülni kezdett, ezzel szemben a szolgasorban élő tündérek fokozatosan visszanyerték hatalmukat, és titokban szervezkedni kezdtek rabszolgatartóik ellen.

Az atlantisziak egy nap arra ébredtek, hogy rabszolgáik, teljes varázserejük birtokában, mágikus csapások egész sorával sújtják a szigetet. Atlantisz a pusztító mágia hatására süllyedni kezdett, vízbefúlásra ítélve az ott élő embereket.

Csak egy csoda menthette meg Atlantisz népét. Az akkori király élete utolsó, nagy varázslatával elérte, hogy népe a sziget elmerülésekor sellővé változzon, és életben maradjon a tenger mélyén. A sellőknek ezután már nem kellett volna mást tenniük, mint partra úszni a legközelebbi szárazföldön, hogy ismét emberré váljanak. A király azonban nem számolt azzal, hogy meggyilkolják, még mielőtt elárulhatná alattvalóinak, hogyan nyerhetik vissza eredeti alakjukat.

Az atlantisziak tehát sellővé váltak, de a tündérektől való félelmükben a vízfelszínt messze elkerülték. Elsüllyedt szigetüktől délre, az Atlanti-óceán mélyén alapították meg Második Atlantiszt.

Szigetük pusztulásakor kristály-alapú technológiai csodáik odavesztek, és minden tudásuk a feledés homályába merült.

A sziget pusztulása óta tízezer év telt el, és ezalatt az idő alatt az atlantisziak módszeresen kitörölték kollektív tudatukból a felszínen töltött idők emlékeit. Gyermekeiknek szándékosan nem meséltek a szárazföldi múltról, amely néhány generációval Első Atlantisz pusztulása után már csak a legendáikban létezett.

A mai atlantisziak már nem hisznek abban, hogy őseik valaha is máshol éltek, mint az óceán mélyén, és valaha is mások voltak, mint sellők.

Ennek az elmaradott, a világ többi részétől elzárt népnek a fiaként vetődik partra Azaész, Második Atlantisz trónörököse, és csodálkozik rá a világra, amely ugyancsak megváltozott az elmúlt évezredek alatt...

*

Ha valaki megkérdezné, honnan jött a "Második Atlantisz" ötlete, azt válaszolhatnám: ismertem egy fiút, aki annyira elvetemült volt, hogy úgy éreztem: érdemes lenne könyvet írni róla. Épp csak annyit csavartam a dolgon, hogy átlagos fiúból sellőt, sőt, herceget csináltam. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez a fiú sosem fogja olvasni a regényemet, mert az életben nem venne könyvet a kezébe - így viszont talán sosem tudja meg, hogy legalábbis részben róla mintáztam a főszereplőt.

Ami a tündérek világát illeti: már az Artemis Fowl könyvekben megkedveltem a tündéreket, majd, miután 2006 nyarán Írországban jártam, beleszerettem abba a vidékbe is. Az a rengeteg zöld... azok az ősi romok... ott tényleg szinte érezni a varázslatot! Így hát muszáj volt beleírnom a regénybe mind Írországot, mind a tündéreket.

Eredetileg nem is terveztem görögországi cselekményszálat, de amikor 2007 nyarán Santorinin jártam, már elkezdtem írni az Atlantiszt (igaz, még nagyon az elején tartottam), Santorini pedig annyira megihletett, hogy nem hagyhattam ki. Akik olvasták a Harry Potter fanficjeimet, talán emlékeznek rá, hogy a "Ha a Sors is úgy akarja" címűben szerepelt egy Spiridon Papafotiu. Bevallom, annyira tetszett az a név, hogy újrahasznosítottam, és az "új Spiro" legalább annyira esetlenül aranyos lett, mint a régi, mégis egészen más figura.

Egyik kedvenc karakterem azonban kétségtelenül Aengus. Egyszer valaki, aki nagyon jó emberismerő, azt mondta nekem: Aengus olyan, amilyen én lennék, ha fiúnak és egy kicsit pofátlanabbnak születtem volna. ;)

A sorozat második kötete Az elveszett tündérfalu, a harmadik, befejező rész pedig A Bermudák királynője címet viseli.